Idézetek az emberi érzésekről, cselekedetekről

Mint a kisgyerek Karácsony előestéjén, amikor az izgalomtól áthatva kis kezét tördelve várakozik egy külön szobában arra a bizonyos csillagporos szent estére, várva, hogy megcsendüljön a varázslatos kisharang csengettyűje, ami jelzést ad arra, hogy szabad az út az oly régóta áhított ajándéka felé, amelyre oly hosszú ideje vágyott már, és amelyet nemsokára kis kezeiben érezhet, simogathat, az övének tudhat! Így vártam a találkozást vele, tele vágyakozással és várakozással a szívemben.

A vita mutatja meg, hogy élünk, hogy van elképzelésünk a világról. A vita nemes dolog, és általa mi is nemesebbek leszünk.

Köztudott, ha valakitől megkérdezed, hogy van-e valami baj, amikor egyébként is látod rajta, hogy van, és ha arra az a tipikus válasz érkezik, hogy semmi, akkor fel lehetsz rá készülve, hogy igenis nagy baj van.

A magány, ami időnként fájó, mégis az ember természetéből fakadóan néha kellemes borzongással tölt el, mert az ember szeret szenvedni.

Szükségünk van a napsugárra, a könnyű szellőre, a madarak távoli hangjára, szükségünk van az egyedüllétre, hogy megérthessük saját magunkat, vagy legalább is kísérletet tegyünk rá.

A bizonytalanság érzése a világon a legrosszabb. Önmarcangoló képzelgéseink önmagát generáló motorja.

Ha már itt volt a szabad választás lehetősége, és én éltem ezzel a lehetőséggel, és ha úgy akarok élni, ahogy döntöttem, akkor vállalnom kell ezt az utat, bármennyire is nehéz lesz.

Elég egy pici porszem a gépezetben, amitől elakad a bizalom fogaskereke. Elkezd recsegni, ropogni, majd fájdalmak közepette megáll.

A jelenben élünk, nem a múltban. A múltban elkövetett hibák nem kísérthetnek végig a jelenünkben, mert akkor megmérgezik a jövőnket is.

Kizárólag olyan rossz dolgok történhetnek meg velünk, amelyek emberiek, olyanok, amelyeket hozzánk mértek.

Még magam előtt sem voltam hajlandó beismerni, hogy valójában nem tudom megváltoztatni a dolgokat, és én miattam nem fog a Föld az ellenkező irányba forogni, és nem fognak az évszakok sem felcserélődni.

Csak is egyedül mi vagyunk képesek irányítani a saját sorsunkat, és amikor erre rájövünk, megerősödünk, de ugyanakkor magányosak is leszünk, mert a láthatatlan kötődés a másikhoz leblokkol minden más emberi kapcsolat kezdeményt, mint amikor hirtelen levág a biztosíték, az a bizonyos életmentő kapcsoló, és sötét lesz az egész házban, és nem működik semmi.

A változások átformálják lelkünket, mint a homokos tengerpart szabálytalan szakaszait a tenger nyalábjai. A finom, lágy hullámok a mély érzelmeket mélyítik, az erős, gigászi hullámok pedig a fájdalom oltárán áldoznak és a fájdalomtól ordítva vonulnak vissza.